„Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.”
(Seneca).
Az államtitkár úr interjúja után fél évvel látott napvilágot az aradi RMDSZ negyed évszázada megígért stratégiájának első vázlata, amelyet dr. Túsz Ferenc mutatott be. A második vázlat születését a kidolgozók „hamarosan”-ra tájolták be, de az még mindig várat magára, pedig már azt reméltük, hogy nem fog ismét megtorpanni a folyamat.
A bemutatott vázlatot olvasva az első meglepetést az okozta, hogy a kidolgozó ötösfogatból olyan húzóerők hiányoznak, mint a több kormányt is kiszolgáló, aktuális kisebbségi oktatásért felelő államtitkár, meg az immár fél évszázada az aradi magyar oktatásban dolgozó, valamikori RMPSZ-országos alelnök, minisztériumi vezérigazgató, nyugdíjasként még ma is a megyei RMPSZ-elnök. Meglepő, mert mindkettő szakmai hozzáértése megkérdőjelezhetetlen, hiszen másképp nem juthattak volna olyan magasra a szakmai értéklétrán. Egyébként senki sem ismerheti behatóbban a jelenlegi törvényes lehetőségek korlátait, mint a szakterület államtitkára, s az Arad megyei magyar oktatás múltján következetesen felismerhető Matekovits Mihály alakító keze nyoma, amelyről Csergő Ervin minorita atya közreműködésével még kézikönyvet is összeállított. Tehát öreg hiba a szolgálatukat mellőzni, mert a jelen a múlttal kezdődik és a jövővel ér véget.
A második meglepetést a 10 oldalnyi vázlatban elkövetett helyesírási hibák, a gyakori nyelvidegen, helyenként fogalomzavaros fogalmazás jelentette, amely jelzi a témának és a célcsoportnak szánt tisztelet mértékét is.
Véleményem szerint a vázlat csak a nevében stratégia, mivel nem követi a stratégiatervezés kötelező felépítését, alapvető lépéseit és logikáját, valamint a témát, természetes környezetéből kiemelve, in vitro, nem társadalmi összefüggéseiben tárgyalja.
A maga nemében a stratégia ugyanis meghatározott célok érdekében megvalósítandó folyamatokat ír le. Lényege, hogy az intézményt, esetünkben a magyar nyelvű oktatás fejlődését úgy alakítsa, hogy az megfeleljen a vele szemben támasztott igényeknek. A célok az egyének alkotta közösség és az intézmény törekvéseinek közös irányát jelölik, jövőbeli helyzetre vonatkoznak, felrajzolják azt az útvonalat, amelyen az intézménynek végig kell haladnia. Ezért egyértelműnek, egyszerűnek, konkrétnak, világosnak és megvalósíthatónak, soha cselekedetre, mindig eredményre vonatkozónak kell lennie. Mérhetőnek kell lennie, hogy minden kétséget kizáróan eldönthető legyen, hogy elértük-e, vagy sem a kitűzött célt.
A stratégia tervezése a környezeti változások és az intézmény lehetőségeinek összevető vizsgálatán alapszik. A vázlat kidolgozói szerint az olyan adatok, mint tanuló- és pedagóguslétszám, az oktatás módja, a továbbtanulás lehetősége, szellemi és anyagi erőforrások elérhetősége stb. fontosak ugyan, de: „Mindezek tárgyalása most nem célunk, hiszen a jelen helyzet megítélésére, illetve a stratégia által javasolt lépések elbírálására a közvélemény ezen adatok hiányában is képes.” Ez képtelenség, mert a „honnan indulunk” minden kétséget kizáró meghatározása, azaz az intézmény és az azt beágyazó környezet állapotának ismerete, egymásra gyakorolt kölcsönhatása nélkül, a „hova akarunk eljutni” (célok) kérdésre sem adható a realitás talaján nyugvó válasz. Érdekes, hogy a vázlat kidolgozói is deklaratíve a hol vagyunk – hová akarunk eljutni – hogyan akarunk eljutni hármas kérdéscsoport megválaszolásában látják a fenntartható versenyelőnyt biztosító stratégia lényegét – amitől azonban a munkájuk során eltekintenek.
A vázlat szerzői vagy nem ismerik a megyei magyar oktatás jelenlegi állapotát, vagy kerülik annak tudomásulvételét. Ennek tulajdonítható például, hogy „alapállásként” célul tűzik ki: „a magyar iskolában a minőségnek (?) jobbnak kell lennie, mint a (szomszédos) román tannyelvű intézményben…” – ugyanakkor a2013–14-es tanév egyes mutatói szerint a Moise Nicoară főgimnázium országos összesítésben 80., a Csiky Gergely pedig a 400. helyet foglalja el. Szép és főleg merész célkitűzés, de kötve se hihető, hogy ez 6 év alatt legalább a látóhatár közelébe hozható.
A vázlat a megyei RMDSZ programjából átveszi egy olyan magyar oktatási intézményrendszer kialakításának óhaját, amely lehetővé teszi minden magyar gyermek anyanyelvű intézménybe való beiskolázását, viszont a statisztikai adatok szerint most a magyar iskolaköteles populáció több mint a fele román tannyelvű iskolában tanul.
Kelemen Hunor 2015-ben ezt így korrigálja: „közös célunk az, hogy a gyerekeknek, akik magyarul szeretnének tanulni,… lehetőségük legyen erre az oktatás valamennyi szintjén”.
Király András szerint: „A stratégia nem rossz, csakhogy gond a közösség és a szülők hozzáállása…” – tehát a „nem tudunk időben reagálni ezekre a problémákra” alól már mentes a politikum, az oktatási intézmények és azok szakembergárdái, így utolsó megrovásban csak a közösségek és a szülők részesülhetnek!
Végül megállapítja: „az iskolákat nem az állam zárta be, hanem magunk számoltuk fel őket azzal, hogy valami oknál fogva a gyermekeinket a többségi oktatásba írattuk…” – kincstári hozzáállás, mert a megállapítás hangsúlyát inkább a „valami oknál fogva” kitételre kellett volna kihegyeznie, mintsem az állampolitika védelmére.
Murvai Miklós
A fenti írást és folytatásait vitaindítónak szánjuk. Várjuk a szakmabeliek, érdekképviselet, szülők, diákok, olvasók magyar oktatással kapcsolatos véleményét, ötleteit, javaslatait – nemcsak Arad, de Hunyad, Fehér, Krassó-Szörény és Temes megyékből is.
Nyugati Jelen
Hozzászólások